Egy szál rózsa vagyok.
Magányosan álldogálok itt, az ablakpárkány belső oldalán. Elraboltak.
Nem tudom, miféle
szörnyetegek lehetnek a fogva tartóim.
De
annyi szent: nem jutok ki innen élve. Nem is akarják. Furcsa szerzetek. A
lehető legtöbb módon megkínoznak.
Először
is: elszakítottak a családomtól. Valószínűleg, hogy összezavarodjak és féljek
tőlük. Aztán átszállítottak erre a helyre. Egyedül. Árván álldogálok a kis
vízzel teli edényben. El akarják nyújtani a szenvedésem. Ahelyett, hogy
hagynának csendben kiszáradni, éltetni akarnak, ameddig csak tudnak. És
tehetetlen vagyok. Nincs választásom. Közben sokszor megfigyelnek. Gondolom,
hogy meddig bírom még. Lehet, hogy tanulmányoznak. Olyanokat mondogatnak,
amikkel össze akarnak zavarni. "De gyönyörű", "csodálatos",
vagy épp "egyszerűen páratlan". Lassan úgy éreztem, megbolondulok.
Talán évek teltek el, mióta itt ácsorogtam. Egy nap kinyitották az ablakot. A
friss szellő új remény dalát súgta elgyötört fülembe és én hittem neki.
Felnéztem és ekkor megláttam. Ott állt Ő. Egy csoport vette körül, úgy néztem,
már régen összeszoktak. Megérezték, hogy figyelem őket. Hosszú, tűszerű
leveleik érdeklődve suhintottak felém. Neki is. Észrevett. Szinte sorsszerű volt.
Hirtelen még az elrablóimnak is megbocsátottam. Hisz miattuk találkoztunk.
Egész nap nyitva volt az ablak. Beszélgettünk, s nekem visszavonhatatlanul a
szívembe költözött. Neki is én. Esteledett. Egy hosszú kar nyúlt át fölöttem és
becsukta az ablakot. Rettenetesen megharagudtam rá, mígnem észrevettem, hogy
még mindig résnyire nyitva van. Épp elég volt, hogy a hangja átszivárogjon
rajta. Az éjjel le sem hunytam a szemem. Szerelmes suttogások éjszakája volt
az. Már majdnem megfeledkeztem a kínzóimról - elég óvatlan lépés volt -, mikor
másnap becsukták az ablakot, teljesen. Sikítottam, ordítottam, ahogy tudtam, de
meg sem hallották. Még az eső is tombolva verte az ablakot, harcolva a
szerelmünkért. De minden hiába. Éreztem, hogy gyengülök. Újabb évekre kárhoztattak,
magányosan. Most itt vagyok. A szirmaim súlyosak, többet le is ejtettem, mert
nem bírtam már tartani. A kis edény víz alattam a halál színében játszik és a
szagát hordozza. Borzalmasan gyenge vagyok. Nem akarom, hogy a Szerelmem lásson
meghalni. De már nincs sok hátra, tudom, hogy nem bírom. Súlyos pillantásokat
váltunk egymással a piszkos, csukott ablakon keresztül. Tehetetlen vagyok. És
mozdulatlan. Alig élek. Vagy talán már...
(Szerencsés Rebeka, 11. B)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése